Horváth-Tóth Boglárka

Vezető Edző

 

Pici korom óta meghatározó szerepet töltenek be az állatok az életemben. Nagypapám több mint ötven éve kutyatenyésztéssel foglalkozik, s emellett az egész családom vallja Konrad Lorenz elképzelését, miszerint: „Kutya nélkül lehet élni, de minek…”. Így nyugodtan kijelenthetem, hogy szinte a kutyaházban nőttem fel, s megtanultam értékelni és becsülni azokat a tulajdonságokat és jellemvonásokat, amiket négylábú barátaink egytől-egyig magukban hordoznak : őszinteség, tisztelet és a feltétel nélküli szeretet.

Próbálom viszonozni ezeket az értékeket a közös munka során, illetve hiszek abban, hogy a pozitív megerősítés, a hit és a bizalom csodákra képes az állatokkal való kommunikáció során. 

Egy időben azonban nem kizárólag a kutyák jelentették a fő irányvonalat az életben. Tizenegy évesen kerültem be a Budapesti Lovas Klub díjugrató ifi csapatába, majd jó pár évvel később saját lovat kaptam szüleimtől. Évekig eredményes ifjúsági versenyzőnek számítottam, de sajnos az élet közbeszólt, s lovam sérülése miatt abba kellett hagynom a díjugratást. Nem meglepő, hogy sokáig nem találtam olyan tevékenységet, amiben az állatszeretet és a sport is helyet kap. Majd egyszer láttam egy műsort, amiben kutyák akadályokat ugráltak át úgy, hogy gazdáik mutatták az irányt, s elkezdett foglalkoztatni a gondolat. A probléma csak annyi volt, hogy Smiley nevű befogadott foxterrier kutyámat - sajnos kora és betegsége (epilepszia) miatt - nem igazán tartottam alkalmasnak erre a tevékenységre, így elhessegettem a gondolatot. Sajnos Smiley állapota romlott, egyre több rohama volt, az állatorvosok sem tudtak rajta segíteni. Egy állatorvos tanácsára bementem egy menhelyre, hogy hozzak mellé egy fiatal kölyköt, hátha az eltereli a figyelmét, s javít az állapotán. Így is lett, csak arra nem számítottam, hogy a választott kölyök maga lesz a „kisördög”, Pepito személyében. Hiába vallom, hogy a kutyaházban nőttem fel, kimondhatom, hogy Pepi nevelésével kudarcot vallottam. 

Végső elkeseredésemben elkezdtem kutyaiskolákat keresni, hátha segíthet sikerré alakítani a kudarcot a közös tanulás. Megtaláltam Budapest egyik legszínvonalasabb suliját – s nincsenek véletlenek – még agility oktatás is volt. Pepi nagyon élvezte a munkát, s ezzel elindult a lavina. Egyre jobban beleszerettünk az agilitybe. Rengeteget mélyült kettőnk kapcsolata, s Pepi egyre ügyesebbé és gyorsabbá, engedelmesebbé vált, s nemsokára versenyezni kezdtünk. A versenyeken megismertem egy számomra addig ismeretlen kutyafajtát, a sheltiet. Nagyon megtetszett, s elkezdtem mélyebben érdeklődni a fajta iránt. Addig fajult érdeklődésem, hogy pár hónappal később egy kis nyolc hetes sheltie rohangált a nappaliban és terelgette Smileyt és Pepit. Duncan nagyon gyorsan tanult, s rövid időn belül eljutottunk a versenyzésig, s ezen belül is a legnehezebb, A/3-as kategóriáig. Rengeteg színvonalas versenyen vettünk már részt Magyarországon és külföldön egyaránt, s bízom benne, hogy ez a folyamat folytatódik a jövőben. 

Az agility szerelemmé vált kutyáimnak és nekem egyaránt, ugyanis nem csupán egy sport, hanem egy vidám játék, ami építi kutya és gazdája kapcsolatát, megalapozza a kulturált kutyatartást és nevelést, illetve boldog, önfeledt időtöltést biztosít tehetségtől, kortól és tudásszinttől függetlenül. 

Örömömre szolgál, hogy az Excellent Dog Training Center égisze alatt lehetőségünk nyílt arra, hogy saját agility klubbot alakítsunk, amit öreg kutyámról, Smiley-ról neveztünk el. Bízom benne, hogy a név magáért beszél, s az itt eltöltött idő sok kutya és gazdi arcára csal még mosolyt a jövőben!

 

 Horváth András

Klub Elnök

Bemutatkozás: